5 arany, 7 ezüst, 6 bronz – ezt írtam fel magamnak tippként még az olimpia előtt. Különösebb megfontolás nem állt a számok mögött, csak egy érzés. Hogy kevesebb arany lesz, mint 4 éve, arra számítottam. Ami inkább meglepő volt, hogy az elsőre olyan sokat kellett várni. Persze, mindig az olimpia vége szokott erősebb lenni, de azért nem ehhez vagyunk hozzászokva. El lehet gondolkodni, hogy mi a gyengébb szereplés oka, de azt gondolom sokan érzik, elsősorban nem a sportolókban kell keresni a hibát.

Persze a gyengébb szereplés is megítélés kérdése. A világ hihetetlenül felgyorsult, összesűrűsödött az élmezőny (gondoljunk csak az uszodában látottakra). Azokban a sportágakban, ahol favoritnak számítottunk korábban, most a pontszerző helyekért is meg kell küzdeni. És nagyon meg kell becsülni őket!

Mindezek tükrében, azt mondom, hogy az úszócsapatunk, több mint kiválóan teljesített. Reálisan nézve az esélyeket, nem várhattunk aranyat, persze ott motoszkált mindenkiben a kisördög, hogy hátha… Hátha Cseh Laci lesz az, aki megfogja Phelpset… Nem sikerült neki, ahogy senki másnak sem. Legyőzött viszont mindenki mást (köztük például a másik amerikai vegyesúszót, Ryan Lochtet), három ezüstérmet gyűjtött és mindegyikhez egy Európa-rekordot is hozzátett. És mindez a világ legeredményesebb olimpikonja mögött… Felér három arannyal is.

Végleg letette névjegyét a legnagyobbak között Kis Gergő is, aki nemcsak a 400 vegyesen, hanem a 4x200m-es gyorsváltóval is remekelt (első emberként országos csúcsot úszott). Az ajkaiak fantasztikus tehetsége megmutatta nekünk, hogy nemcsak budapesti klubban úszva lehet nagy eredményeket elérni (még akkor is, ha néha igencsak megnehezítik a dolgát).

Na és akkor végre valahára újra az élmezőnyben köszönthettük Gyurta Danit, aki egy Európa-rekorddal tette emlékezetessé a pekingi szereplését. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem az előfutamban ússza, hanem a döntőben… Erre pedig csak annyit tudok mondani, hogy hülye amerikaiak és a felborított műsorrend. Persze nekünk is kényelmesebb lett volna, egy jó ebéd után leülni és végigszurkolni a döntőket, mint hajnali fél négykor kelni, hogy négyre már valahogyan ki is lássunk a fejünkből. Ugyanakkora a felborult alvási szokások szerintem hozzátartoznak az olimpia-érzéshez.

De ha Amerika élőben akarja látni Phelpset, akkor élőben fogja látni, neki pedig egyáltalán nem okozott fennakadást, hogy most délelőtt szórta a világcsúcsokat. Én személy szerint gyakran változtatgattam, hogy most akkor szurkolok-e a nyolc aranynak, vagy sem (általában attól függött, hogy ki ellen úszott). Végül örültem neki, hogy sikerült, mert ez egy nagyon nagy teljesítmény, amit kétségtelenül jó volt látni és most majd talán ő is „megnyugszik” kicsit. Ennek jeleként például többet nem indul 400 m vegyesen, és mi azt hiszem, ennek csak örülni tudunk.

Kicsit féltem tőle, hogy megint nyomasztó Amerika-dominancia lett, de szerencsére ez nem jött be. Bár 31 érmükkel így is kimagaslottak a mezőnyből, azért nagyon színes olimpiánk volt. Sok meglepetéssel, fiatal bajnokokkal, nagy nyertesekkel és persze vesztesekkel egyaránt.

Ha már szóba jöttek a fiatalok, akkor hozzátenném, hogy nagyon hiányoztak az „öregek” is. Még mindig nem tudom megszokni, hogy Ian Thorpe-ot csak a lelátón lehet látni, és rossz belegondolni, hogy ez volt Hoogenband utolsó szereplése is. Most pedig rettegve figyelem a híreket, hogy kik azok, akik szintén a visszavonuláson gondolkodnak.

Jó volt ez 16 nap, még akkor is, ha nem minden az elképzeléseink szerint alakult. London majd más lesz. Jobb. Csak az a baj, hogy megint négy évet várhatunk rá…

menjus

A 2008-as pekingi olimpiát már csak azért is vártam oly nagyon, mert valahol úgy érzem, talán ez volt az utolsó olyan olimpia, amit teljes értékűen végig tudtam nézni. Négy év múlva már közbeszól valószínűleg a munka meg miegymás, így most mindent látni szerettem volna, amit Kína elém tár.

Már a megnyitó ünnepségen le voltam nyűgözve, kirázott a hideg a show-tól, és hatalmas izgalommal vártam a másnap délelőttöt, hogy elkezdődjön az úszás hete…

Izgalmakban biztosan nem volt hiány egyik napon sem. Elsősorban persze Cseh László fantasztikus szereplése az, amit kiemelnék. Végre újra van egy olyan úszónk itthon, aki megérett már az olimpiai címre, reményeim szerint négy év múlva meg is szerzi azt a bizonyos aranyérmet Londonban, hiszen akkor már a földönkívüli Michael Phelps csak időeredmény formájában áll majd rajtkőre… de ez még odébb van, most örülnünk kell ennek a három csodás ezüstéremnek, ami persze a mi szemszögünkből szinte már arannyá vált, amint Laci nyakába akasztották.

Nagyon büszke vagyok kis városom, Ajka szülöttjére; Kiss Gergőre. Ez a fiú olyat tett megint csak, amire nem számítottam, hatodik helyen végzett az első nap a 4X200-as vegyesváltóban, de a többi gyors számában is kiválóan helytállt. Kicsit én sajnáltam, hogy annyira távoli időpontban rendeződött meg az 1500 m gyors, talán ha nincs akkora szünet az úszásai között, még előrébb végezhetett volna egy egyéni rekorddal,  de ami biztos, nagyon büszke vagyok, és mindenki büszke lehet a pontszerző helyére. Gergő a következő olimpiára szerintem nagyon közel kerülhet vetélytársaihoz, nagyon sokat fejlődhet a gyorsúszásban, a kérdés már csak annyi, melyikre helyezik majd edzőjével a nagyobb hangsúlyt. Az biztos, hogy az országos bajnokságok itthon nem kis izgalmakat hoznak majd végre nálunk is.

Nem maradhat ki a női kétszázas gyorsváltónk sem a felsorolásból, hiszen az a szereplés is bravúros volt. Milyen nagy öröm volt a lányokat a legjobb nyolc között látni, és az hogy hatodik helyen értek célba, a világ hatodik legjobb női gyorsváltója jelenleg Magyarország, az több mint dicséretes.

Akárcsak a többi magyar országos és egyéni csúcs, ott volt például Takács Krisztián kilencedik helye 50 méter gyorson, vagy Gyurta Dániel feltámadása, és a 2 perc 08: 68-as olimpiai rekordja az előfutamban. Lehet, hogy nem lett mindenből érem, és biztosan csalódás is van a teljesítmények között, de úgy érzem ilyen magyar olimpiai szereplés mellett az, ami az uszodában történt ezalatt az egy hét alatt, egyáltalán nem sorolható a csalódások közé.

Lenne egyéb dolog, ami kritizálható a magyar olimpiai csapat szereplésében, de nem az én tisztem ezeket felsorolni, én inkább csak azt mondom, tényleg ki lehet menni, utánuk lehet csinálni, az hogy három aranyérmünk van vagy egy, nem is igazán számít. Persze egy két fájdalmas pont azért van, mert azért mi mégiscsak azért vagyunk, hogy első helyre szurkoljuk ezeket a fiatalokat, én mégis azt mondom kevés öröm is nagy öröm!

Ha már kritizálni kell, akkor én a pekingi szervezőket tenném ki ennek, hiszen amivel egyáltalán nem voltam megelégedve az az időpontok cseréje volt az úszó versenyek tekintetében. Akárki akármit mond, volt, akit megzavart a délelőtti döntő és a délutáni előfutam sorrendje, sokaknak okozott ez problémát.. Főként az első napokban érzékelhettük ezt, utána már mintha mindenki belerázódott volna, főleg azok akik naponta vízbe szálltak. Kit lehetne itt kiemelni, ha nem mást, mint Michael Phelps-et. Összeszámolni is borzasztó, hányszor állt rajtkőre (!tizenhétszer!), hiszen csak látni és hallani az eredményeket hihetetlen volt. Emberfelettit művelt az amerikai fiú, és mindössze csak huszonhárom évesen. Nem véletlen, hogy egy világ koncentrált erre a nyolc érmes kísérletre, hogy mi is több bejegyzésünkben foglalkoztunk vele.

A csoda sikerült. Hol kizárólag csak magának köszönhette, hol a váltó partnereinek, hol az égieknek, amiért két milliméterrel hosszabb az ujja, de kétséget kizáróan vitathatatlan ez a remek szereplés. Phelps bebizonyította, hogy ő az úszás királya, neki többet ezt nem kell megismételnie, mindenki tudja, hogy ő a legjobb. Választ adott a kétkedőknek, amit eltervezett azt bevégezte… emberfelettit, fantasztikusat, amit sokáig nem felejtünk el. A végén a legutolsó váltós szereplésénél, már azt kívántam, hogy ne is veszítse el a nyolcadikat, igenis legyen meg neki… noha előtte több számban bevallom sokadmagammal ellendrukkere voltam a rekorddöntési kísérletnek.

Remek egy hét volt, a hajnali kezdés ellenére is megérte felébredni és szurkolni.

Remek volt azonban összességében ez a tizenhat nap, a záróünnepségen elszorult szívvel néztem, ahogy kialszik a láng.

Végül azért, ha nehezen csak sikerült magyar aranyérmet szereznünk, köszönjük meg ezt Vajda Attilának, Kovács Katalinnak és Janics Natasának, valamint a történelmet író, szívemnek a legkedvesebb csapatnak, a Férfi Vízilabda Válogatottnak, akik Sydney és Athén után, harmadszor, Pekingben is megvédték olimpiai címüket. A Kemény-legények újra hatalmas örömöt okoztak kis hazánknak. Ők tizenhárman világ legjobb pólósai.

Lett hát kilenc aranyérem… a kérdés csak az, hogy honnan nézzük...

rathia