5 arany, 7 ezüst, 6 bronz – ezt írtam fel magamnak tippként még az olimpia előtt. Különösebb megfontolás nem állt a számok mögött, csak egy érzés. Hogy kevesebb arany lesz, mint 4 éve, arra számítottam. Ami inkább meglepő volt, hogy az elsőre olyan sokat kellett várni. Persze, mindig az olimpia vége szokott erősebb lenni, de azért nem ehhez vagyunk hozzászokva. El lehet gondolkodni, hogy mi a gyengébb szereplés oka, de azt gondolom sokan érzik, elsősorban nem a sportolókban kell keresni a hibát.

Persze a gyengébb szereplés is megítélés kérdése. A világ hihetetlenül felgyorsult, összesűrűsödött az élmezőny (gondoljunk csak az uszodában látottakra). Azokban a sportágakban, ahol favoritnak számítottunk korábban, most a pontszerző helyekért is meg kell küzdeni. És nagyon meg kell becsülni őket!

Mindezek tükrében, azt mondom, hogy az úszócsapatunk, több mint kiválóan teljesített. Reálisan nézve az esélyeket, nem várhattunk aranyat, persze ott motoszkált mindenkiben a kisördög, hogy hátha… Hátha Cseh Laci lesz az, aki megfogja Phelpset… Nem sikerült neki, ahogy senki másnak sem. Legyőzött viszont mindenki mást (köztük például a másik amerikai vegyesúszót, Ryan Lochtet), három ezüstérmet gyűjtött és mindegyikhez egy Európa-rekordot is hozzátett. És mindez a világ legeredményesebb olimpikonja mögött… Felér három arannyal is.

Végleg letette névjegyét a legnagyobbak között Kis Gergő is, aki nemcsak a 400 vegyesen, hanem a 4x200m-es gyorsváltóval is remekelt (első emberként országos csúcsot úszott). Az ajkaiak fantasztikus tehetsége megmutatta nekünk, hogy nemcsak budapesti klubban úszva lehet nagy eredményeket elérni (még akkor is, ha néha igencsak megnehezítik a dolgát).

Na és akkor végre valahára újra az élmezőnyben köszönthettük Gyurta Danit, aki egy Európa-rekorddal tette emlékezetessé a pekingi szereplését. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem az előfutamban ússza, hanem a döntőben… Erre pedig csak annyit tudok mondani, hogy hülye amerikaiak és a felborított műsorrend. Persze nekünk is kényelmesebb lett volna, egy jó ebéd után leülni és végigszurkolni a döntőket, mint hajnali fél négykor kelni, hogy négyre már valahogyan ki is lássunk a fejünkből. Ugyanakkora a felborult alvási szokások szerintem hozzátartoznak az olimpia-érzéshez.

De ha Amerika élőben akarja látni Phelpset, akkor élőben fogja látni, neki pedig egyáltalán nem okozott fennakadást, hogy most délelőtt szórta a világcsúcsokat. Én személy szerint gyakran változtatgattam, hogy most akkor szurkolok-e a nyolc aranynak, vagy sem (általában attól függött, hogy ki ellen úszott). Végül örültem neki, hogy sikerült, mert ez egy nagyon nagy teljesítmény, amit kétségtelenül jó volt látni és most majd talán ő is „megnyugszik” kicsit. Ennek jeleként például többet nem indul 400 m vegyesen, és mi azt hiszem, ennek csak örülni tudunk.

Kicsit féltem tőle, hogy megint nyomasztó Amerika-dominancia lett, de szerencsére ez nem jött be. Bár 31 érmükkel így is kimagaslottak a mezőnyből, azért nagyon színes olimpiánk volt. Sok meglepetéssel, fiatal bajnokokkal, nagy nyertesekkel és persze vesztesekkel egyaránt.

Ha már szóba jöttek a fiatalok, akkor hozzátenném, hogy nagyon hiányoztak az „öregek” is. Még mindig nem tudom megszokni, hogy Ian Thorpe-ot csak a lelátón lehet látni, és rossz belegondolni, hogy ez volt Hoogenband utolsó szereplése is. Most pedig rettegve figyelem a híreket, hogy kik azok, akik szintén a visszavonuláson gondolkodnak.

Jó volt ez 16 nap, még akkor is, ha nem minden az elképzeléseink szerint alakult. London majd más lesz. Jobb. Csak az a baj, hogy megint négy évet várhatunk rá…

menjus